Isten világosan megmondta, hogyan kell a népnek követnie őt az ígéret földjére vezető pusztai vándorlás során. Nem kellett találgatniuk, hogy mi Isten szándéka, hol táborozzanak, és mikor induljanak tovább. Nappal egy felhő takarta be Isten lakhelyét a szent sátorban. Így érintkezett velük. Éjjel ez a felhő tűzzé vált, és az egész nép láthatta az Úr mindent felemésztő jelenlétét. Amikor Isten azt akarta, hogy tábort bontsanak, és induljanak máshová, akkor a felhő fölemelkedett, és előttük haladt, hogy elvezesse őket a következő helyre. Isten útmutatása egyszerű volt: maradj, amíg ott a felhő- és tűzoszlop; indulj, amikor az elindul. Így az emberek egészen nyugodtak lehettek afelől, hogy Istent követik, és hogy arra haladnak, amerre ő akarja.

Ugyanez az egyszerű üzenet vezeti be Jézus földi szolgálatát is. „Kövessetek engem” – mondta Jézus az éppen elhívott tanítványoknak (Mt 4,19). Az ezután következő három év során végig Isten Fia mellett maradtak, míg ő bátran hirdette, hogy Isten országa elérhető, és számtalan csodás jellel demonstrálta, hogy egy új korszak köszöntött be. Jézus követése nagyon hasonlított tehát arra, ahogyan Izráel népe követte Istent a pusztában. Amerre Jézus, arra mentek a tanítványok is, és ott részesültek jelenlétének és gondoskodásának áldásaiból.

Jézus halála és feltámadása után elküldte a Szentlelket, hogy minden későbbi hívő számára utat mutasson a tekintetben, hogy miként követhetik Jézust. Ha egy hívő embert betölt Isten Lelke (Ef 5,18), és nem tesz olyasmit, amivel kiolthatná a Lelket, akkor képes követni azt az utat, amelyet Isten kijelölt az élete számára. Ez az ösvény lehet, hogy kevésbé tűnik egyértelműnek, mint a felhő- vagy tűzoszlop követése a pusztában, vagy mint Isten Fiát követni, amikor a földön járt. Viszont a hívők betöltekeztek Isten Lelkével, ami azt jelenti, hogy az erő arra, hogy Jézusnak engedelmeskedjenek, és őt kövessék, immár belülről fakad. Isten népe már nem külső jeleket követ, hanem Isten Lelke bennük van, és így irányítja minden lépésüket, hogy az ő útján járjanak. 

Jézus, hálát adok neked és dicsérlek téged a Szentlélek ajándékáért! Segíts, hogy fogékony legyek és engedelmesen reagáljak az ösztönzéseire! Szeretnélek teljes mértékben téged követni minden lépésemmel! Ámen.

Mózes felismerte, hogy a bűnös nép istenfélő vezető nélkül pusztulásra van ítélve. Isten népét itt úgy látjuk, mint a jótékony pásztor gondoskodását nélkülöző, tévelygő, tehetetlen juhokat. Mózes tudja, hogy közeleg a halála, ezért közbenjár a népért, és azt kéri Istentől, adjon olyan pásztort, aki be tudja vezetni a népet az Isten által megígért földre. Isten Józsuét kente fel erre a szerepre, azonban – akárcsak az összes többi vezető utána – ő is alkalmatlannak bizonyult arra, hogy pontosan olyan vezetést és gondoskodást nyújtson, amilyet a nép igényelt.

Izráelnek többre volt szüksége annál, mint amit bármely bűnös emberi vezető adhatott. Jézust Mózeshez hasonlóan ez a szükség késztette arra, hogy bánkódjon Isten nyájának az állapota miatt (Mk 6,34). Tudta, hogy szükségük van egy jó pásztorra, aki nemcsak biztonságba vezeti őket, hanem végül az életét is feláldozza a juhokért, akiket annyira szeret (Jn 10,1–18). Jézus azt a gondoskodást nyújtotta, amelyre Mózes ebben az igeszakaszban vágyakozott – azt a fajta vezetést, amilyet bukott ember nem képes nyújtani. Egyedül Isten Fia lehetett az a jó pásztor, akire a népnek oly nagy szüksége volt.

Jézus, nélküled tévelygő, gyámoltalan, pusztulásra ítélt juh vagyok. Köszönöm, hogy Te vagy a Pásztorom, aki életre vezet! Ámen.

Mai trend evangelikál körökben, hogy a szociális érzékenységet hangsúlyozzák, amelybe beletartozik a gyengék és rászorulók támogatása. Ebben azonban semmi újdonság nincs.

Az Ószövetség semmi kétséget nem hagy afelől, hogy mit is gondol Isten erről a kérdésről: számára nem mellékes dolog az emberi szenvedés, és ugyanezt a hozzáállást várja népétől. Ezekben a versekben Mózes összekapcsolja az Izráel népéhez tartozó ember Úr előtti szentségét a hűségesen megadott tizeddel, valamint a jövevényeknek, az árváknak és az özvegyeknek (illetve a lévitáknak) járó adománnyal, amelyet Isten rendelt el (5Móz 26,13). Kétségtelen, hogy a héber emberek nem mondhatták el magukról, hogy Isten igéjének megfelelően élnek, ha nem gondoskodtak a körülöttük élő rászorulókról. Mózes ötödik könyvében végig következetesen és egyértelműen ott van az az üzenet, hogy az ember igazsága nem jó cselekedeteinek a következménye, hanem fordítva: az Istennel szövetségben élő nép tagjai hitükből következően kell, hogy jót cselekedjenek. Isten azért várja el népétől, hogy törődjön a köztük élő bajban levőkkel és hátrányos helyzetűekkel, mert a megújult és körülmetélt szívből szeretet fakad az ilyen emberek iránt.

Az Ószövetséghez hasonlóan az Újszövetség is határozottan azt tanítja, hogy Isten törődik az ember gondjaival, és ezt várja el népétől is. Jézus élete és tanítása, az ősegyház szolgálata Az apostolok cselekedetei szerint (ApCsel 4,34–35), valamint Pál intései (Róm 12,13) mind ugyanerre a tényre mutatnak: Isten azt akarja, hogy népe gondoskodjon a körülötte élő gyöngékről és rászorulókról.

Krisztus arra tanítja követőit, hogy legyenek könyörületesek és irgalmasok azokhoz, akik megfáradtak, és meg vannak terhelve. Az ember igaz volta és a jó cselekedetek – a gyöngékről és rászorulókról való gondoskodás – összetartoznak (Lk 10,29–37). Krisztus azt várja követőitől, hogy segítsenek a rászorulókon úgy, hogy gondoskodnak fizikai szükségleteikről (Mt 6,2–3). Jézus tanításaiban és tetteiben ott lüktet az üzenet, hogy a hívőknek fel kell ruházniuk és élelemmel kell ellátniuk az otthontalanokat, gondoskodniuk kell a kitaszítottakról, és minden embert szeretniük kell. Jézus olyan egyértelművé tette, hogy szorosan összetartozik a Krisztusban való igaz élet és a közöttünk élő „legkisebbekről” való gondoskodás (25,34–40), hogy annak minden keresztény hívőt aktív szolgálatra kell sarkallnia. 

Jézus, segíts odafigyelnem a körülöttem élők szükségeire, és tégy képessé arra, hogy a te nevedben betöltsem ezeket a szükségeket! Ámen.

Isten betartotta ígéretét: Izráel minden egyes törzsének adott egy földdarabot (4Móz 33,54). A hatalmas embertömegen belül Isten minden egyes törzsről és a törzseket alkotó családokról is egyenként gondoskodott. A világmindenség teljhatalmú Királya személyesen visel gondot minden egyes emberre, aki ígéretében részesül. Két és fél törzs a Jordántól keletre kapott földet, míg a többi kilenc és fél törzs a Jordántól nyugatra.

Jézus szintén elképesztő kijelentést tett; ezt János evangéliumában olvashatjuk. A jó pásztorhoz hasonlította magát, aki végül leteszi az életét, így mutatja ki szeretetét és gondoskodását juhai iránt. Ezt a pásztori törődést láthatjuk abban, ahogy külön-külön odafigyel a juhaira. Az, hogy a juhok képesek meghallani a pásztor hangját és válaszolni rá, azt mutatja, hogy ismerik őt. Nem csoportosan szólítja a juhait, hanem egyenként – nevükön.Isten meg is tartja azokat, akiket elhív, és nem hagyja, hogy akármilyen ellenség kiragadja őket a kezéből (Jn 10,1–29).

Jézus, köszönöm, hogy személyesen ismered minden egyes juhodat! Annyira hálás vagyok, hogy hallhatom, amint a nevemen szólítasz, és válaszolhatok is neked! Ámen.

Dávidnak gyermekkorától az volt a feladata, hogy őrizze a nyájat, így fontos szerep jutott neki a család jövedelmének az előteremtésében. Őriznie kellett a juhokat a ragadozóktól és a tolvajoktól egyaránt. Isten kihozta Dávidot az egyszerű pásztorlét szerény körülményei közül, és megbízta azzal a feladattal, hogy uralkodjon választott népe fölött. Dávid fiatalkorában elsajátított készségeit hasznosítani tudta Isten népének a felügyelete során, miközben vezette és oltalmazta őket egész királysága alatt.

Jézus viszont Isten népének a kiválasztott pásztora lett. Nem véletlen, hogy Jézus olyan gyakran használta ezeket a képeket, amikor életéről és szolgálatáról tanított. Saját magát jó pásztornak, követőit pedig a juhainak nevezte (Jn 10,11.14). Úgy tekintett önmagára, mint akinek kijelölt feladata vezetni és védelmezni Isten népét, és – hű pásztorként – saját életét adnia a juhaiért.

Jézus, dicsérlek azért, hogy te vagy a Jó Pásztor! Köszönöm, hogy szeretsz, vezetsz és védelmezel, a halálod árán is! Ámen.

A 4Móz betetőzéseként Isten népe részletes leírást kapott arról, hova vezeti őket Isten annyi év vándorlás után.Isten hűségesen beteljesíti ígéretét, és megkapják örökségüket.Isten népe a Bibliában mindenütt ilyen örökség ígéretét bírja. Izráel fiaitól eltérően azonban a keresztények nem nemzeti identitásuknak köszönhetően részesülnek az örökségből, hanem mert Isten az ő Fiának vére által gyermekeivé fogadta őket (Kol 1,12). Jézus ajándéka miatt az Atya alkalmassá teszi a hívőket arra, hogy osztozzanak egy olyan örökségben, amelyet soha nem érdemelhetnének ki. Az egyház ráadásul – Izráel fiaitól eltérően – nem részesült kézzelfogható földi örökségben. A földi örökség abból a reményből, örömből és békéből fakad, hogy tudják: helyes kapcsolatban állnak Istennel, és örökkévaló sorsuk biztos. A gyülekezet mennyei és örökkévaló örökséget kapott – magát Jézus Krisztust.

Jézus, sokáig céltalanul kóboroltam. Köszönöm, hogy nem feledkeztél meg és nem mondtál le rólam! Köszönöm, hogy befogadtál Isten családjába! Ámen.

Az örökség szó olyan ingó vagy ingatlan vagyont jelent, amelyet egy örökös megkap. Az Ószövetségben ez a szó Isten hűségéhez kötődik, vagyis ahhoz, hogy megadja népének a nekik ígért dolgokat. Józsué ez esetben konkrétan arra a darab földre utal, amelyet Isten már régen Ábrahám utódainak ígért. Isten a tulajdonosa mindennek, ezért bármit, amit akar, ráruházhat gyermekeire kegyelméből fakadó ajándékként.

A megígért örökség jóval túlmutat egy földdarabon. Isten örökségét legvilágosabban abban látjuk, amikor önmagát adja oda népének (Zsolt 16,5–6; Jer 10,16). Ő a valódi kegyelmi ajándék. Isten kedvesen megengedi övéinek, hogy megismerjék őt, és közösségre lépjenek vele bűnük ellenére. Isten ajándéka mellett elhalványul az összes ajándék, amelyet a bukott világ kínál. Aki tisztában van azzal, milyen dicsőséges örökség vár rá Krisztusban (Kol 1,12; 2,3), az vissza tudja utasítani a bukott világ ígéreteit, és sokkal többre értékeli Isten megismerésének ajándékát (1Pt 1,4).

Jézus, te vagy az örökségem, noha nem szolgáltam rá és nem érdemlem meg. Köszönöm, és dicsérlek ezért a csodás ajándékért! Ámen.

A Krónikák első könyvében szerepel Izráel első királyának, Saulnak a nemzetségtáblázata. Saul akkor került hatalomra, amikor Izráel vénei azt követelték Sámueltől, az Úr által kijelölt vezetőtől, hogy nevezzen ki királyt a nép élére, hogy a többi néphez hasonlók legyenek. Sámuel ellenállt, az Úr azonban arra utasította, hogy teljesítse a kérésüket – miközben megjegyezte, hogy e kéréssel Istent utasították el, nem Sámuelt (1Sám 8,1–9). A népnek nemzetté alakulásától fogva lehetősége volt arra, hogy Istent szolgálja igaz királyaként. A kevélység, a türelmetlenség és az irigység miatt azonban Izráel arra jutott, hogy az Úr uralma kevés nekik.Saul negyvenkét éven át uralkodott (13,1), Isten elleni lázadása azonban keserű sorsra juttatta a végén (1Krón 10,13–14).

Jézus megjelenésével Izráelnek és a világnak ismét lehetősége nyílt arra, hogy Istent szolgálja királyaként. Az emberiség korlátozott, és romlott szívű, Isten azonban mindent tud, és mindig azt teszi, ami helyes. Ő a legfőbb Király, aki mindenre elég. Akik hisznek Jézusban, azok nem csupán alattvalók lesznek Isten királyságában, hanem az ő fiai és leányai (Jn 1,12).

Jézus, olyan sokszor eltereli a figyelmemet a világ, és vágyat ébreszt bennem, hogy világi módon tegyem a dolgokat. Add, hogy az ilyen pillanatokban is egyedül téged kövesselek, mert csak te vezethetsz el engem a mennyek országába! Ámen.

A zsoltáros úgy látta, dicsérettel tartozik Istennek; megemlékezett arról, milyen drámai módon mutatta meg hatalmát Isten a világ teremtése során (Zsolt 65,7–8). A zsoltáríró hálát adott Istennek a bűnbocsánatért – észben tartva, hogy mielőtt Isten közbelépett, erőt vettek rajtuk a bűnök (65,4). A 65.zsoltár ezenfelül azt is ünnepli, hogy Isten nyújtja mindazokat az áldásokat, amelyeket népe élvez (65,10–14). Minden jó dolog, ami a földön történik, Isten szeretetéből, hűségéből és törődéséből fakadó szándékos tetteknek a gyümölcse.

Amikor Jézus eljött a világba, az emberek tehetetlenül vesztegeltek a bűn terhe alatt. Krisztus azonban meghalt és feltámadt az istentelenekért, bemutatva Isten bűnösök iránti szeretetét (Róm 5,6–8). Jézus áldozata tette lehetővé, hogy mindenki, aki Jézusban bízik, kapcsolatba kerülhessen Istennel hit által. Ez a kapcsolat juttat hozzá bennünket Isten hatalmának a jótékony áldásaihoz. Akik hisznek Jézusban, azok élvezik az Isten jóindulatával együtt járó áldásokat. Ő jó Atyja azoknak, akiket fiaivá és lányaivá fogadott.

Jézus, téged illet az én hódolatom és dicséretem is. Dicsérlek, mert annyira szeretted a bűnösöket, hogy az életedet adtad értük. Dicsérlek a hatalmadért és a tömérdek áldásért, amelyet ez a hatalom magával hoz – többek között azért is, hogy befogadtál a családodba. Ámen.

Jézus Fiú volt. Ha meg akarjuk érteni, kicsoda Jézus, mindenképpen meg kell értenünk az Atyához fűződő kapcsolatát. Amikor Jézus a Gecsemáné-kertben imádkozott, az „Abbá” szót is használta, amely nagyon bensőséges szülő-gyermek kapcsolatra utaló arám kifejezés, mintha magyarul azt mondanánk: „apukám”, „apucikám”. Azáltal, hogy Jézus mindkét elnevezést kimondta Atyjára, kifejezte szeretetét szíve nyelvén és a kor köznyelvén is, és az érződik belőle, hogy Jézus a lehető legszemélyesebben társalgott Istennel. Úgy beszélgetett vele, ahogyan egy szerető szívű fiú beszélgetett volna az édesapjával. 

Rettenetes helyzetben hangzott el ez a beszélgetés. Jézus beszélt „az óráról”, valamint arról „a pohárról”, amelyet ki kellett innia; ezzel küszöbönálló halálát jelezte előre (Mk 10,38). A pohár képletesen Istennek a világ bűne miatti ítéletét tartalmazta. Jézus tudta, hogy ezt ki kell innia ahhoz, hogy betöltse az Atyának az ő életére vonatkozó tervét népe megváltásáért. 

Jézus szenvedésében csodálatos igazságot fedezhetünk fel Isten szeretetéről. Mennyei Atyánk hosszú távon mindent a javunkra munkál még akkor is, ha ez a jó rövid távon nehéz időszakokat jelent gyermekei életében. A fájdalom és a szenvedés megléte nem cáfolja Isten gyermekei iránti atyai jóságát. Sőt az ő jelenléte segíti át az embereket a fájdalmon és a szenvedésen. A hívők is Istenre tekinthetnek, és szólíthatják őt „édesapjuknak”: „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által azt kiáltjuk: Abbá, Atya!” (Róm 8,15)

Jézus, köszönöm az áldozatodat, amellyel lehetővé tetted, hogy Istent Atyaként, Abbáként, Apukaként ismerhessem meg! Ámen.

Isten azért adta a törvényt, hogy gyámként és gondviselőként szolgáljon népével való kapcsolatában, amíg be nem teljesedik az eljövendő Messiás ígérete. Azért fektette le a törvényt, hogy felállítsa a szentség mércéjét, és ideiglenesen lehetőséget biztosítson az embereknek arra, hogy engesztelést szerezzenek bűneikért. Isten határozta meg, mennyi idő teljen el a törvény és az ígéret beteljesedése között – a mi javunkra. Egyetlen pillanat sem veszett kárba Jézus eljövetele előtt. 

Az ószövetségi izraeliták várakozással telve éltek; várták, hogy Isten beteljesítse ígéreteit. Akárcsak a kiskorú örökösök, ők is alá voltak vetve gyámjuknak, a törvénynek – és ez a rendelkezés semmivel sem hozta őket jobb helyzetbe a rabszolgáknál. Jézus azonban azért jött el, „hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyer[jék] a fiúságot” (Gal 4,5). Ő volt a beteljesült ígéret, amely lehetővé tette az Isten örök családjába való bekerülést. 

A hívők Isten gyermekei, és részesülnek az Úr lélegzetelállítóan bőséges örökségéből. Nincs több bizonytalanság: Isten a hívőket a szeretteinek nevezi, és megadja, hogy mennyei Atyjuk szoros, mélységesen ragaszkodó, elkötelezett szeretetében járhassanak. 

Jézus, köszönöm, hogy szabaddá tettél a kétkedéstől, a szolgaságtól és a magánytól! Köszönöm, hogy bekerülhettem Isten családjába! Ámen.

Az, ahogyan Isten kapcsolatot létesített Izráellel a Sínain, nagyon fontos pillanatot jelez az emberiség történelmében. Addig az emberek úgy gondolták, hogy az isteneket területi korlátok kötik, és nincs semmilyen kötelezettségük az emberek iránt. Isten azonban úgy döntött, látványos módon szabadítja meg Izráelt az egyiptomi fogságból, hogy megmutassa irántuk való szeretetét, és így megismerjék, Isten mennyivel fenségesebb és magasabb rendű más népek isteneinél. Ahogyan másutt már rámutattunk, az 5Móz azért íródott, hogy segítsen Izráelnek megérteni és felidézni: Isten megszabadította őket erejével, szuverén hatalmat gyakorol ég és föld fölött (nem csupán a föld egy csücske fölött), és jobban szereti őket más népeknél. Ezért szólított fel Mózes minden újabb nemzedéket arra, hogy emlékezzenek meg szabadulásuk történetéről, felidézve, mit tett Isten őseikért. 

János evangéliumának az 1. fejezete az emberi történelem egy másik igen jelentős pillanatát beszéli el, amelyre érdemes szüntelenül emlékezni: a megtestesülést. Amikor Isten emberi testet öltött magára, és népe között „lakozott” (szó szerint: „sátorozott”; Jn 1,14), kön. nyebben meg lehetett közelíteni Istent Jézus nyilvános szolgálatán keresztül. Isten Jézus által bizonyította be hatalmát, hogy képes megszabadítani övéit a bűn erejétől; rajta keresztül mutatta meg nekünk tökéletes szeretetét, és gondoskodott arról, hogy a föld minden népének kapcsolata lehessen az egy igaz Istennel.

Jézus, köszönöm, hogy köztünk, emberek között lakozol, és lehetővé teszed, hogy kapcsolatunk legyen az egy igaz Istennel! Ámen.